Bizonyára nem történik mostanában semmi érdekes a világban, ezért valakinek fel kellett vetnie, hogy miért nem gendersemleges az Oscar-gála. Ami annyit jelent, hogy ne legyenek külön női és férfi kategóriák, így a kérdést felvető színész(nő?) sem aggódhat azon, hogy nembinárisként a női kategóriába kényszerülve legyen kénytelen átvenni az elismerést. Egy ilyen döntés első látásra nem is lenne meglepő a nyugati progresszió fellegvárában, ha mindeközben nem futna párhuzamosan ezzel egy olyan - szintén progresszív - elvárás, aminek központjában a kvóták állnak. 

Én nagyon örülnék annak, ha végre sikerülne eldönteni, hogy akkor hogyan is kéne kinéznie egy 21. századi, a nyugati normáknak megfelelő társadalom. Ugyanis a fenti javaslat egészen addig működne, amíg egyszer csak egyik-másik kategóriában hirtelen elcsúsznának az arányok, és ne adj' Isten fehér, hetero férfiak neve között árválkodna egy-egy női név, akik a kínos mosolygás közben feltennék a kérdést: ha felszólalnak, akkor vajon most szembe mennek a kurzussal? Mert ha néma marad, akkor lehet, hogy azt gondolják róla, hogy nem szólal fel egy egyértelműen patriarchális döntés ellen, ha viszont felszólal, akkor mi van, ha egy terfnek fogják nézni, aki mindenféle biológiai nemmel dobálózik egy olyan közösségben, ami már régen meghaladta ezt? 

Tudom, hogy gender témáról van szó, de azért ilyen mértékű következetlenséget még itt is ritkán látni. Izgatottan várom, hogy a téma prófétái hogy viszonyulnak ehhez a kérdéshez. Döntsük hát el: vagy patikamérlegen mérjük ki, hogy hány nőnek, színes bőrűnek, melegnek, tolószékesnek kell a színpadon állnia a társadalmi összetételt szigorúan lekövetve, vagy mondjuk azt, hogy ez tök mindegy, csak ha felhívnak a színpadra egy láthatóan fehér férfit, nyugodtan sétáljon fel fekete nőként. A kettő együtt ugyanis nem működik. Legfeljebb úgy, ha a kurzus mindig felfalja önmagát. Mondjuk így legalább mindig lesz mi ellen harcolni. 

Az internetes újságírás egy olyan műfaj, ami már nem engedheti meg magának az olyan luxusnak számító apróságokat, mint a több forrásból tájékozódás, érintettek megkérdezése, információk hitelesítése stb. A hírversenyben minden perc számít, ha a konkurencia gyorsabban legyártotta a frappáns címet és facebook-os felvezető szöveget, akkor rengeteg kattintástól eshet el a hírgyáros. És hiába szerepelnek az előbbi magasztos szavak minden szerkesztőség bemutatkozó szövegében, ezzel párhuzamosan itthon is elkezdte bontogatni a szárnyait a fact-cheker műfaj, ami voltaképp ugyanezeket a - egyesek által az újságírás alapjainak nevezhető - vállalásokat fogalmazza meg. 

Az EU-s forrásoknak köszönhetően a 444 is megengedhette magának, hogy egy erre a műfajra (?) specializált leágazást hozzon létre Lakmusz néven. Nagyon sokat lehetne írni a működéséről, mégis egy friss konkrét cikk miatt éreztem azt, hogy klaviatúrát kell ragadnom. Elsőre nem tűnik túl jelentősnek, mégis ráirányítja a figyelmet a tényellenőrzés egy fontos hiányosságára. A cikk a címében azt sugallja, hogy a Magyar Jelen cikke, amely arról szól, hogy bírósági ítélettel helyeztek vissza munkába az oltás hiányában elbocsátott dolgozókat New York-ban, hamis. Azonban már a Lakmusz-cikk lead-jében kiderül, hogy mindössze arról van szó, hogy nem általánosságban érvényes ez a döntés minden alkalmazottra, hanem csak a per résztvevőire, és még nem emelkedett jogerőre a döntés. 

Ezekkel a megállapításokkal valóban nehéz vitázni, hiszen a Magyar Jelen (a Fox News-ról lefordított) cikkének a címéből valóban arra lehet következtetni, hogy általános érvényű döntés született, és nincs szó benne arról, hogy az ítélet még változhat. Akkor mi a problémám ezzel? Vegyük sorra: először is, a Magyar Jelen cikk esetében mindössze hiányosságokról beszélhetünk. Valóban nincs jogerős ítélet, viszont bírói döntés született, amelynek a szövege megegyezik a Lakmusz által is idézett szöveggel. Illetve valóban csak a pereskedők kis csoportjára vonatkozhat egy esetleges elmarasztaló ítélet, de nem nehéz kitalálni, hogy ez egy olyan precedenst teremtene, ami alapján már a többi oltást megtagadó foglakoztatott is várhatóan megnyerné a perét. 

Ezek fontos apróságok, és a Magyar Jelennek oda kellett volna figyelnie arra, hogy pontosabban tájékoztassa az olvasóit. Itt azonban arról van szó, amit a bejegyzésem elején is említettem, a silány, felületes, mennyiségorientált újságírói munkára, aminek köszönhetően kritikai nélkül vesznek át ismert külföldi hírportálokról cikkeket szóról szóra. Ez a hozzáállás azonban napi szinten jellemző az összes nagyobb hírportálra, ideértve a Lakmuszos újságírók másik munkahelyét, a 444-et. Elég megnézni, hogy sok estben felháborodott kommentelők végzik el azt a néhány perces kutatómunkát, aminek köszönhetően a cikk következtetései részben, vagy akár teljes egészében megváltoznak - és legtöbbször még csak utólag korrigálás sem történik. 

A tényellenőrző címkét magukra aggató újságírók egy komoly felelőssége, hogy hogyan töltik be a kapuőri szerepet. Egy újságíró nem csak azt dönti el, hogy miről szeretne írni, hanem azt is, hogy miről nem. Ha megnézzük a Lakmusz archívumát, akkor pedig egyértelműen látszik, hogy milyen prekoncepciók mentén keresnek álhíreket. És miközben ők egy ilyen mindennapos újságírói hanyagságnak egy teljes oknyomozó cikket szentelnek, egy sokkal fontosabb szál felett siklanak el, amiről a Magyar Jelen is írt: ez a téma miért nem jelent meg sehol a magyar médiában? Miért a Mi Hazánk pártlapjából kell tájékozódnia egy ilyen egyáltalán nem mellékes hírről a magyar olvasóknak? Talán ez a kérdés is megérne egy tényellenőrzést. Vagy ha nem, akkor már azzal egyel korrektebbek lennének a Lakmusz tényellenőrei, a számukra kedves sajtóorgánukom hírfolyamát is ellenőrzik egy véletlenszerűen kiválasztott napon, és számon kérik rajtuk azokat az eltünedező újságírói erényeket, amelyekkel magukat hivatottak megkülönböztetni. 

Schiffer András az utóbbi években elég gyakran kerül a célkeresztbe a kormánykritikus szereplők, véleményformálók körében. A Mandinernek adott nagyinterjújában elismételte a máshol is sokat hangoztatott gondolatait a nyugati progresszív ideológiák és a globális nagytőke háborúhoz való hozzáállásáról. Nem sokat kellett várni arra, hogy Tóta W. Árpádtól kezdve Puzsér Róberten át ki keményebben, ki finomabban megdorgálja véleményéért az egykori LMP-s politikust. 

Mindenekelőtt két dolgot érdemes tisztázni, amit a legelvakultabb fanatikusokon kívül kevesen tagadnak: a nyugati politika messze nem tökéletes, rengeteg témában rászolgál(t) a kritikára. A másik, hogy a mostani háborút a putyini Oroszország indította el, részéről ez nem egy védekező, hanem területszerző hadjárat, és minden áldozat vére elsősorban az ő kezéhez tapad. 

Ez a két dolog azonban nem egymást kizárva, hanem párhuzamosan egymás mellett létezik. Attól, hogy zajlik mellettünk ez a kegyetlen háború, és hirtelen komfortossá vált a NATO, és különösen az Egyesült Államok jelentette védőháló a legtöbb kisebb ország számára, ettől még nem változott meg a nyugati politika, és bizony lehetnek olyan nagyhatalmi érdekek, amelyek aránytalanul hátrányos helyzetbe hoznak bizonyos szereplőket, például az Uniót, Magyarországot, vagy akár Ukrajnát is. 

Schiffer a jelenlegi helyzetben is folytatja a kritikáját a nyugat irányába, azonban aki követi a közéleti szerepléseit, az pontosan tudja, hogy a háborúra legtöbbször putyini agresszióként hivatkozik, és szinte mindig kitér az orosz felelősségre, az ország diktatórikus működésére. Ezek pedig nem kötelező körök, ezek a tények, amiket ki kell mondania minden normális embernek. Ezek a gondolatok különböztetik meg őt azoktól, akik a nyugattal kapcsolatos kritikákat valójában csak arra használják, hogy Oroszország bűneit elbagatellizálja, azt a látszatot keltse, hogy Putyin már tényleg sarokba volt szorítva és egyszerűen nem volt más választása, mint ez a háború. 

Kell ugyanis beszélni arról, hogy a nyugat nagyon hasonló dolgokat művelt már például Irak és Koszovó kapcsán. Arról is kell beszélni, hogy mi történt 2014 után Ukrajnában, hogy a nacionalisták milyen bűnöket követtek el a kisebbségek ellen. Arról is jó ha tudunk, hogy milyen kiszivárgott telefonbeszélgetések zajlottak a Majdan eseményei során amerikai politikusok és ukrán vezetők között. És az se baj, ha nem értünk egyet mindenben a balti államokkal, és nem hagyjuk, hogy a NATO túlzottan beleavatkozzon ebbe a konfliktusba. Minderről azonban csak úgy beszélhetünk, ha előtte tisztáztuk az álláspontunkat a mostani háborúval kapcsolatban, különösen az orosz szerepvállalásról. Még ha ez magától értetődőnek tűnik is. Ha Schiffer hibázott valamit, akkor az az volt, hogy a Mandiner interjúban ezt nem ismételte el újra világosan. Ettől persze a közélet tájékozottabb részétől elvárható lenne, hogy egy-egy kiragadott bekezdés kapcsán ne kezdjenek NER-szolgákról, hasznos hülyékről és Putyin-bérencekről hadoválni. Főleg, miután előbbi kettőt javarészt ők szavazták be áprilisban az országgyűlésbe. 

A kormánynak nagyon sok intézkedése van, amivel nem értek egyet. Több olyan is van, amit értek és el is fogadok. Időről-időre azonban hoznak olyan döntéseket, amiket egyszerűen nem értek. Abból a szempontból nem értem, hogy miért álltak bele, ha láthatóan semmi előnyük nem származik belőle, és a gyakorlatban nem is igazán akarják alkalmazni. Ilyen az abortusztörvény módosítása is.

Ne kerülgessük a forró kását: tisztában vagyok vele, hogy a két oldal a saját morális értékrendje szerint áll a témához, egyik az anya, a másik a magzat életét és jogait helyezi a másik elé. Lehet vitatkozni azon, hogy az abortusz egy szükséges rossz, vagy kvázi gyilkosság,

Az abortuszt szabályozó törvény ugyanis voltaképp nem változott. Ami jó. Nincs tökéletes abortusztörvény, de ez egy olyan szabály, amivel „a magyar társadalom együtt tud élni”, ezért hiba lenne ezt a törvényt megváltoztatni. Utóbbi mondat azonban nem az én véleményem, hanem Orbán Viktoré. Azé az emberé, akinek a pártja épp belenyúlt a szabályozásba. De mi is ez a szabály pontosan? Mostantól az abortusz előtt a szakorvosnak egy úgynevezett magzati életfunkciók működésére utaló tényezőt kell bemutatni az állapotos nő számára. Bizony, ebben egy szó sincs a szívhang meghallgatásáról. Mivel ennél a pontnál nincs tovább részletezve ez a kérdés, akár azt is feltételezhetnénk, hogy ez a bizonyos tényező akár képes formában is bemutatható, de akár úgy is értelmezhetjük, hogy az orvos írásban rögzíti, hogy a magzat életképes, és erről tájékoztatta a pácienst is. Ezen kívül azt is pontosan tudjuk, hogy a legtöbb esetben jól, magyarosan úgy fog kinézni ez a beszélgetés, hogy "akkor én most beírtam a papírra, hogy meghallgatta a szívhangot, jó?" 

Ezen a ponton merül fel a kérdés, amivel a bejegyzést indítottam, hogy mi értelme volt a Fidesznek beleállni ebbe a kérdésbe? A kormánypárt (véleményem szerint időnként jogosan) az ellenzéki pártok szemére szokta hányni, hogy a magyar társadalomban nem létező nyugati progresszív ideológia elemeit (BLM, woke, transz-jogok stb.) importálva teljesen feleslegesen generál törésvonalakat. 

 Az abortuszról lehet és kell vitatkozni. Mindkét fél morális érveinek van alapja, és nem lehet a magzat jogairól úgy beszélni, hogy azzal figyelmen kívül hagyjuk az őt hordozó nőt, és az egyéni döntésről sem beszélhetünk úgy, hogy a növekvő életkezdeményre betegségként tekintünk, és nem tisztázzuk azt, hogy hol érnek véget az anya, és hol kezdődnek a magzat érdekei. De mi értelme úgy hozzányúlni, hogy miközben a kormány a nőre tolva a felelősséget egyértelműen állást foglal az egyik oldal mellett, valójában annyira sem akar beleállni a dologba, hogy egy homeopátiás arányban higított változat kerül már csak bele a közlönybe? 

A kormány nagy csinnadrattával okot adott arra, hogy az ország lakosai egy újabb indok mentén gyűlölhessék egymást, a gyakorlatban pedig egy olyan adminisztratív változást hozott, amellyel csak a már amúgy is hézagosan nyomtató toner tintáját fogják a kórházak pazarolni. Csak az utolsó sor ne csússzon át újabb lapra. 

A soha senki által el nem olvasott első bejegyzésben illik nagyjából tisztázni, hogy milyen tartalmak lesznek láthatók a blogon, hogy később számonkérhető legyen a szerkesztő, amikor eltér eredeti elképzeléseitől. Ennek fényében csak nagy általánosságban vázolnám fel a sajátomat: a napi politika sokszor kihoz belőlem olyan gondolatokat, amelyek többet érdemelnek pár sornál valamelyik erősen moderált kommentmezőben. Ezeket természetesen megpróbálom olyan formában az internetre ömleszteni, hogy azokat akár más is érdekesnek találhatja. Hogy sikerrel járok-e, majd az idő eldönti. 

Miért szekértábor?

Azért ezt a nevet választottam, hogy minden bejegyzés előtt emlékeztessem magamat, hogy milyen megközelítést kerüljek el mindenáron. A szekértábor-logika az egyik legkárosabb méreg, ami ellehetetleníti a politikai diskurzust, amely így hiánycikk a magyar közéletben. Igényt szerencsére látok arra, hogy az egyes oldalaktól távolságot tartó, mégis markáns vélemények egyre több szerepet kapjanak. A saját nézőpontomat is ehhez próbálom igazítani. 

Ja, és volt egy-két jobb névötletem, de azok már foglaltak voltak.